A vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a disznófélék (Suidae) családjába és a Suinae alcsaládjába tartozó faj.
Előfordulása
A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken.
Afrikában korábban a Szaharától északra mindenütt előfordult. Mára az afrikai alfajok száma nagyon megcsappant. A korábban Törökország déli részétől egészen Izraelig, valamint Egyiptom északi részén és Líbiában élő Sus scofa libycus és a Szudánban és Egyiptom déli részén élő szennár-disznó (Sus scrofa sennaarensis) mára kihaltnak tekinthető. Az Atlasz-disznó (Sus scrofa barbarus), mely Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz hegységben fordul elő, szintén nagyon ritkává vált. Mára az Arab-félszigeten is csak a legészakibb területeken élnek vaddisznók.
A vaddisznóknak nincs különleges igénye élőhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából a középkorban kiirtották, de néhány éve vaddisznófarmokról kiszökött példányokból szabad területen élő állomány kezdett kialakulni. Jelenleg az angliai létszáma rohamosan növekszik. A Skandináv-félszigeten is előfordul. Svédországban jelentős mezőgazdasági károkat okoz. Elterjedésének északi határa nagyjából a 30–40 cm-t meghaladó tartós hótakaró határával esik egybe.
Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznó állományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő - főleg mezőgazdasági - kártétele folyamatosan növekszik.
Ezen felül az állományok évről évre meglehetősen erősen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedéséről. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdőségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezőbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdők, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy őszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdők voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdőtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdőket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessűrűségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fővárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.
A vaddisznó mint betelepített faj
Betelepített vaddisznók Floridában
A vaddisznót eredeti elterjedési területén kívül is sokfelé meghonosították. Viszonylag tisztavérű vaddisznók betelepítve csak Amerikában élnek. A Föld többi pontján élő állatok vagy elvadult házisertések vagy a vaddisznó és háziasított rokonának hibridjei. Mivel azonban teljesen vadon élő állatokról van szó, megjelenésük és életmódjuk is teljesen megegyezik a vaddisznóéval, így itt említjük meg őket.
A vaddisznót mint fontos vadászható állatot a 20. század elején telepítették be az Egyesült Államokba. A vaddisznó sok helyütt keveredett az USA déli részén, főként Texas államban élő elvadult házi sertésekkel, melyek ősei a 16. század óta éltek elvadulva a területen. E keveredések miatt tisztavérű vaddisznók nemigen élnek Észak-Amerikában, csak ilyen többnyire keverék állatok, amelyek azonban külsőre nagyon hasonlítanak a vaddisznóra. Az Egyesült Államok államai közül ma sok vaddisznó él Kalifornia, Florida, Dél-Karolina, Georgia, Alabama, Arkansas, Oklahoma, Louisiana, Arizona és Texasállamok területén.
Dél-Amerikában is élnek meghonosított vaddisznók. Ezek ellentétben észak-amerikai rokonaikkal többnyire tisztavérűek. Argentínába 1900-ban telepítették be a vaddisznót vadászati céllal és ma a 40. és a 44. szélességi kör közötti területen elég sok él belőlük.
Házisertéssel kevert vérű, külsőleg vaddisznóra hasonlító elvadult állatok sokfelé élnek Földünkön, így Új-Guinea szigetén, Ausztráliában, Új-Zélandon, a Hawaii szigeteken, Trinidadon és Puerto Rico szigetén is. Ezen területek többségére az állatokat még több száz évvel ezelőtt telepítették be. A Hawaii szigetekre mintegy 1000 évvel ezelőtt vitték magukkal a szigetekre betelepülő polinéziaiak. Új-Guinea szigetére szintén nagyon korán kerültek disznók.
Ausztráliába viszont csak a 19. század elején telepítették be. Mára ezek az elvadult állatok nagyon kártékonyak az őshonos állat- és növényvilágra ezért a vadászat teljes mértékben szabad rájuk.
Sok délkelet-ázsiai és óceániai szigetre is emberek segítségével kerültek disznók, így a Bismarck-szigetekre, az Admiralitás-szigetekre és a Salamon-szigetekre is.
Alfaj
Nagy elterjedési területe miatt a vaddisznónak sok alfaja alakult ki. Testméretük északról dél felé haladva egyre csökken, de az elterjedési terület északi részének szigetein élő alfajok is jóval kisebbek a kontinentális formáknál.
A következő alfajokat különböztetik meg:
- Atlasz-disznó (Sus scrofa algira) Loche, 1867 – Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben élő, mára igen ritkává vált alfaj.
- Andamán vaddisznó (Sus scrofa andamanensis) – kizárólag az Andamán-szigeteken élő alfaj. Lehet, hogy csak visszavadult házidisznó.
- Kaukázusi vaddisznó (Sus scrofa attila) Thomas, 1912 – Délkelet-Európa, a Kaukázus, Kis-Ázsia, Észak-Irán területén valamint a Kaszpi-tenger északi partvidéke mentén elterjedt alfaj. Nagyobb és nehezebb, mint az alapfaj, szőrzete valamivel világosabb annál.
- Pireneusi vaddisznó (Sus scrofa castillianus) Thomas, 1911 – ez a Pireneusi-félszigeten élő alfaj.
- Dél-kínai vaddisznó (Sus scrofa chirodontus) Heude, 1888 – Dél-Kínában és Hajnan szigetén élő alfaj.
- Kontyos disznó (Sus scrofa cristatus) Wagner, 1839 – India és Indokína területén élő alfaj.
- Sus scrofa davidi Groves, 1981 - Délkelet-Irán, Pakisztán és Északnyugat-India.
- házisertés (Sus scrofa domestica) Erxleben, 1777 – a közismert házidisznó, a vaddisznó háziasított alfaja.
- Japán vaddisznó (Sus scrofa leucomystax) Temminck, 1842 – Japán
- Kis-ázsiai vaddisznó (Sus scrofa libycus) Gray, 1868 – mára nagy valószínűséggel teljesen kiirtott alfaj, egykor Törökország déli részétől Izraelig élő alfaj volt.
- Olasz vaddisznó (Sus scrofa majori) De Beaux & Festa, 1927 – ez az Appennini-félszigeten élő alfaj. A közép-európai alfajnál kisebb és sötétebb. Olaszország északi részén az alapfaj él.
- Korzikai vaddisznó (Sus scrofa meridionalis) Forsyth Major, 1882 – Korzika és Szardínia szigetén élt alfaj volt, de mára nagy valószínűséggel kihalt.
- Közép-kínai vaddisznó (Sus scrofa moupinensis) Milne-Edwards, 1871 – Kína középső részén élő alfaj.
- Nikobári vaddisznó (Sus scrofa nicobaricus) – kizárólag a Nikobár-szigeteken élő alfaj. Lehet, hogy csak visszavadult házidisznó.
- Közép-ázsiai vaddisznó (Sus scrofa nigripes) Blanford, 1875 – Kazahsztán, Dél-Szibéria, Nyugat-Mongólia, Afganisztánés Dél-Irán területén élő alfaj. Igen nagy termetű alfaj, de nagyon nagy az alfajon belül a nagyságbeli változatosság. Szőrzete világos barna, lábai feketék.
- Sus scrofa reiseri Bolkay, 1925 – ez az alfaj a volt Jugoszlávia országainak területén honos.
- Rjúkjú-szigeteki vaddisznó (Sus scrofa riukiuanus) Kuroda, 1924 – ez a viszonylag későn felfedezett alfaj kizárólag a Japántól délre található Rjúkjú-szigeteknémelyikén fordul elő és állandó üldöztetése miatt mára a Természetvédelmi Világszövetség a "Veszélyeztetett" kategóriába sorolta.
- Európai vaddisznó (Sus scrofa scrofa) Linnaeus, 1758 – ez az alapalfaj; Európa nagy részén ez a változat él.
- Szennár-disznó (Sus scrofa sennaarensis) Gray, 1868 – mára nagy valószínűséggel teljesen kiirtott alfaj, egykor Egyiptom és Szudán területén élt.
- Kelet-szibériai vaddisznó (Sus scrofa sibiricus) Staffe, 1922 – a Bajkál-tó vidékén és Mongólia északi részén élő, igen kis termetű alfaj.
- Tajvani vaddisznó (Sus scrofa taivanus) Swinhoe, 1863 – Tajvan szigetén él.
- Timori vaddisznó (Susu scrofa timorensis) – kizárólag Timor szigetén élő alfaj. Lehet, hogy csak visszavadult házidisznó.
- Usszuri-vaddisznó (Sus scrofa ussuricus) Heude, 1888 – az Amur-vidék és Usszuri-föld vidékén élő alfaj. Ez a legtermetesebb alfaj, szőrzete sötét színű, orrától a szájáig egy vékony, fehér színű sáv húzódik.
- Csíkos disznó (Sus scrofa vittatus) Boie, 1828 – a Szunda-szigeteken élő alfaj.
Egyes rendszerek csak négy alfajt ismernek el ezek közül és a többit ezekbe olvasztják be:
- Sus scrofa cristatus (Közép-Ázsia és India)
- Sus scrofa scrofa ( Északnyugat-Afrika és Európa)
- Sus scrofa ussuricus (Észak-Ázsia és Japán)
- Sus scrofa vittatus (Indonézia)
Megjelenése
Testhossza 90-200 centiméter, farka vékony, 15–40 cm hosszú, marmagassága 55-110 centiméter, tömege 50-190 kilogramm (kanok) és 44–160 kg (kocák). A vaddisznók egyes vidékeken még ennél lényegesen súlyosabbak is lehetnek, Oroszországban például elérhetik a 320 kg-ot is. Ezzel szemben a dél-európai vaddisznók alig fele akkorák. Az ismert ökológiai szabályt követik, amely szerint egy-egy faj példányai a melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hidegebb tájakon. Küllemét és megjelenését tekintve a vaddisznót egyetlen más vadon élő európai állatfajjal nem lehet összetéveszteni. Színezete a csaknem feketétől a barnásvörösig és a homokszínűig változik, ezt részben a környéken uralkodó talajszínre lehet visszavezetni, a vaddisznók ugyanis előszeretettel dagonyáznak. A malacok jellegzetes hosszanti csíkokkal mintázottak. A kanok súlya jelentősen felülmúlja a kocákét, de elsősorban mégis az évről évre jobban kiálló szemfogaik (agyaraik) tűnnek fel. Az alsók gyenge ívben felfelé nőnek, míg a felsők felfelé hajlanak, és így ezekkel párhuzamosan helyezkednek el. Félelmetes fegyvert jelentenek, mert az agyarpárok koptatják, fenik egymást, és így egyre élesebbé és hegyesebbé válnak. A vaddisznók jelenlétére utal jellegzetes szaguk is, amelyet jó széllel viszonylag távolról megérezhetünk, de túrásaik ugyancsak elárulják őket.